Mi lenne ha az ember nem zárkózna el a többeiktől? Se a lehetőségektől, se a választásoktól? Gubanc lenne. A zárkozottság ad egy fajta formát neekünk, embereknek. Ha mindenre nyitottak lennénk, mindennek be is kéne minket fdogadnia, és mit tudjuk: mindennek van maximul létszáma amit elbír.

Érdekes az élet. Szobáról szobára vándorolunk, és minden szobában találkozunk valakivel. Az első szoba meleg fényű, bizalom gerjesztő. A szüleink várnak benne. Az utána következő pár szobán velük haladunk végig, sőt tulajdonképpen ők mutatják meg melyik ajtón lépjünk be. Egy idő után azonban mi magunk akarjuk kiválasztani a szobákat. 

Megpróbálunk belesni a kulcslyukon: milyen a szoba, ki vár benne, mennyire érezzük majd magunkat komfortosan, és jól. De ezzel rontjuk el azt hiszem. Mert így rájövünk, hogy egyik szoba sem tökéletes, mindenhol vannak hibák mint ahogy mindenkiben is. És maradunk a kényelmes, akár jó akár rossz, szobában amiben éppen vagyunk. Ha csak össze nem dől, nem merjük kinyitni az ajtót. 

Most ki szeretném nyitni. De nem akarom elkövetni azt a hibát h belessek. Kérlek várj rám ott.

"Nekem amúgy az a bajom, hogy nem elég az élet... többet várok az élettől úgy általában mint amennyit az magában hordoz..."

i'm so lucky that u R my friend ♥

 Senkihez se szólhatok, ez csak egy lidérces álom. Mindenki ki számitott, már nem az én párom. 1-2-3...

Ironikus, hogy az ember mikor bizonytalan azt kívánja: bárcsak tudná az igazságot, mindegy jó-e vagy rossz. Bezzeg mikor kiderül, hogy a válasz amit megkap nem az amire számított, vissza sírja a bizonytalanságot, amikor még reménykedett. Hát. Én most az igazságot választom. Hiába félek a rossztól, tudom, hogy az idő elteltével könnyebb lesz mintha csak bizonygatnám és cáfolnám a dolgokat minden alap nélkül. Ámen...

Igen. Most rémálmom volt,nem a megszokott " azt álmodom amit akarok" dolog. Valahogy minden olyan groteszk volt. Vagy talán csak maga a történés. Meghaltam,aztán kiderült, hogy mégsem. 10 évig kómában voltam,és amikor felkeltem semmi és senki sem volt a régi. Egyedül éreztem magam,de nagyon durván. És hogy ez ne legyen elég az egész olyan valóságos volt hogy még reggel is elsírtam magam mikor már ébren voltam. A legjobb barátaim is hiába próbálkoztak,nem tudtak úgy ott lenni nekem mint ahogy azelőtt,azaz ahogy én szerettem volna. Egy véletlen találkozás, egy fiú akit ismerek, azt mondta szeret. Kortalanul szeretett. És akkor abban az álmomban én is úgy éreztem,tisztán , hogy szeretem.

Szerelmes voltam egy álom erejéig.

 A pedagógia az a művészet mely a tudatost a tudatlanba viszi át.

Naa:) visszakaptam a számítógépemet,hurrá!

Mobilról sajnos (még ha okos telefon is) nem lehet blogot írni!!! Vagy csak én nem tudok...:)

Szóóval azóta sok minden történt...voltak bejövő képek,de azok hamar tovább is mentek. Egy megmaradó van: de ő persze a tiltott gyümölcs és mostmár inkább csak barát,lelkitárs mintsem akármi (ebben az esetben) rossz.

De van egy bibi...egy új,egy egyelőre állandó...remélem nem lesz belőle seb...nem akarok újra elvérezni.

 mindig ugyan az az ördögi kör. megismerjük egymást majd elválunk. hiányzik a légkör a társaság a szabadság de leginkább ő. egy év múlva látom csak újra. illetve már "csak" 353 

freedom. 

világos van, találkoztam a holddal. de a napom elveszett... 

Mindjárt kiderül:)) 

illetve annyira nem nagy kérdés...csak akarom hogy jó legyen és könnyebb legyen és más legyen...igen akarom...akarom hogy MÁS legyen...de sajnos egyelőre nem akarok mást...Hahahaha...mekkora...-.- :/

Ja...csak ennyi... 

Sz*******k ha lehetne. De nem lehet. Szóval...ki tudja?...

Na ez meg mi??? Kérem szépen,az ember azt hinné legalább magával tisztában van hogy mit hogy akar,de ha már ez sincs akkor mi biztos? Van egyáltalán olyan akármi...BÁRMI-amiben biztosak lehetünk? Komolyan...ennyire nem lehet bonyolult az élet...vagy?...

nincs kivel beszéljek. Mondani mondok,mondani mondanak, de beszélni senkivel nem tudok.meghallgatok valakit, van aki meghallgat.de ez nem a beszélgetés.nincs. félek. egyedül vagyok. egyedül és egyedül nyomorultul. segítsen valaki....könyörgöm segítségért könyörgöm!!!!

Félek. Szemeim könnybe lábadnak, lehet, hogy csak a széltöl, lehet hogy nem... Alábam is remegegy kcsit de ez inkább az izgalom , az adrenalin.A félelem a szívemben van, megmagyarázhatatlan percegés percröl percre. Kattog az agyamban gondolatok ezrei vágtáznak. Talán nem kellene?
A távolba tekintek. A Holdat apro felhök veszik körül, a szél odalent az utcán csendes, itt fenn a háztetön, föképp ily magasan,mégiscsak husz emelet elég nagy. Eröteljes akarom mondani. Még ha nem vigyázom lelök. Pedig azt nem akarom. Én akarom magam ellökni. 
Mondták hogy nem kellene. Hogy ez bün. Pedig minden olyan szépen indult.Minden olyan boldog volt, mikor megszülettem, ahogy felnöttem...Hol lehet a hiba? Mi vezet ide? 
Félek... Nem akarom megtenni mégis megteszem. Lassan elörelépek egyet, odalenn az autok már elhagyték az utakat, pihennek valami épület elött, hogy aztán reggel ujra telepöfögjék a várost. Ez a céljuk. Odalent minden kihalt. Al ábam lelök egy apro kavicsot, már nem látom ahogy leér. Messze van, elkerüli a figyelmem 
Hajamba belekap a szél és a könnyeimet elfujja messze, talán valaki szoját oltja majd vele, mit bánom én! Legalább ö örülni fog nekem, habár akkor én már nem leszek sehol . Késö öröm...Talán egy madár, vagy csak egyszerüen eltünik a semmiben, könnyiem elpárolognak a szélben és beépülnek az örök körforgásba. Szép gondolat.
A szivem kalapál. Hülye kifejezés az hogy mintha kiesne, de-nem is szeretném használni- valami rákényszerit. El akar szökni a helyéröl. Ki a nagyvilágba. Ö még nem tudja, milyen elkeseritö helyzet van idekinn. Hogy amit hallunk az csupa hazugásg, hogy amit érzünk az önnön képeink szeretete, amit pedig látunk az csupán egy eltorzult látomás, söt még az se , mert azok legalább kuszák, ez viszont oly tiszta mintha tényleg igazábol léteznének. De mind hazugság. Csak az ember létezik magának és más nincs...De ezt a szivem még nem tudja. ( Majd rájön.) 
Visszagondolok. De nem ! Nem akarok vissazgondolni! Senkire. Semmire. Se a jora, habár olyanbol nem volt sok. Minden jonak volt valami rossz része, valami becsapása, valami hazugsága... A rosszra meg minke visszagondolni? El kell tiporni, elfelejteni, kiejteni a gondolat hálojábol.
A lábam megcsuszik. Nem akartam de igy sikerült. Ilyen hát a vég? Egy véletlen kis szellö? Bájos! Jöhetne akár egy lány képében iy, valami sötétet tudok elképzelni, megcsokol és eltünik a világ. Meghalok. 
Zuhanok. Pár másodperc választ el a haláltol én meg ilyeneken töprengek? Bolond vagyok.! Az ablakok elhuznak mellettem. Ök maradnak még egy kicsit. Még vetitik az elképzelt, megálmodott képeket, legyen az valakinek a tükre, egy táj, a város este, kivilágitva, ök mutatják hüségesen.
Elöször a lábam ér le, bár nem tudom potnosan eldönteni. Nagy verseny van a hasammal, a fejem minden esetre csak utána következik. A csontjim szilánkosra törtek, egy részt, egy anyagot képez modt már a börömmel és az izmaimmal. Nem lehet szétválasztani. A hasam -nem tudom nem értek hozzá- tény hogy nagyobb de vékonyabb lett. Mintha meghiztam volna de széltében. Vicces! Mosolygok még egyet, aztán a fejem is leérkezik, elsötétül minden, magválok a hajamtol, az arcomtol amihez a képek társultak , megválok az énemtöl, amit a társaim láttak meg rajtam elöször. Megválok az agyamtol, a tudásomtol melyért annyit gürcöltem, de minek?! Az utolso emlék melytöl nem tudam megválni, az egy apro kavics. Olyan apro volt, hogy nem vettem volna rola tudomást, elkerülte volna a figylemem, de most más volt a helyzet. Láttam rajta valakit. Mintha ugy tünt volna, hogy egy szobrot formál. Őt...

/ismeretlen valaki.../

összezavarodtam belül,magam. 

kiborult tegnap a kiborulható belőlem. de ma újra jól vagyok. 

 bűnökkel a bűntelen.

:))))))) 

  -Szeretsz? -Nem tudom. -Mért nem? -Nem vagyok biztos. -Kételyek? -Azok. -Akkor mit érzel? -Ez bonyolult. Néha hiányzol, nem biro, ha nem vagy velem. Szükségem van a jelenlétedre, még ha nem is nézek rád. Néha ellökle, mert félek. Megiedek tölled, pedig nem bántasz. Néha futnék veled akármeddig, akárhova... csakhogy együtt lehessünk. Néha úgy érzem, nem jó, ha itt vagy, vagy nézel, mert elvársz dolgokat. Lehet, hogy nem tudom megtenni. A szívem megszakad, ha mással ltlak, dde nem szólok egyetlen szót sem. Csak elétálok... Néha utálom, ahogy kinézel. De ezt se mondom soha. A lényed kárpótol mindenért. Nem tudok soha haragudni rád úgy igazán. Pedig lehet. olyat tettél, amiért másnak már nem jutna bocsánatomból. Néha ha rád gondolok sírok, néha nevetek, néha ordítok, aztán megint ott a mosoly az arcomon. Lehetne egyszerű, de nem... ez bonyolult. -Akkor szeretsz? -Azthiszem...