Félek. Szemeim könnybe lábadnak, lehet, hogy csak a széltöl, lehet hogy nem... Alábam is remegegy kcsit de ez inkább az izgalom , az adrenalin.A félelem a szívemben van, megmagyarázhatatlan percegés percröl percre. Kattog az agyamban gondolatok ezrei vágtáznak. Talán nem kellene?
A távolba tekintek. A Holdat apro felhök veszik körül, a szél odalent az utcán csendes, itt fenn a háztetön, föképp ily magasan,mégiscsak husz emelet elég nagy. Eröteljes akarom mondani. Még ha nem vigyázom lelök. Pedig azt nem akarom. Én akarom magam ellökni. 
Mondták hogy nem kellene. Hogy ez bün. Pedig minden olyan szépen indult.Minden olyan boldog volt, mikor megszülettem, ahogy felnöttem...Hol lehet a hiba? Mi vezet ide? 
Félek... Nem akarom megtenni mégis megteszem. Lassan elörelépek egyet, odalenn az autok már elhagyték az utakat, pihennek valami épület elött, hogy aztán reggel ujra telepöfögjék a várost. Ez a céljuk. Odalent minden kihalt. Al ábam lelök egy apro kavicsot, már nem látom ahogy leér. Messze van, elkerüli a figyelmem 
Hajamba belekap a szél és a könnyeimet elfujja messze, talán valaki szoját oltja majd vele, mit bánom én! Legalább ö örülni fog nekem, habár akkor én már nem leszek sehol . Késö öröm...Talán egy madár, vagy csak egyszerüen eltünik a semmiben, könnyiem elpárolognak a szélben és beépülnek az örök körforgásba. Szép gondolat.
A szivem kalapál. Hülye kifejezés az hogy mintha kiesne, de-nem is szeretném használni- valami rákényszerit. El akar szökni a helyéröl. Ki a nagyvilágba. Ö még nem tudja, milyen elkeseritö helyzet van idekinn. Hogy amit hallunk az csupa hazugásg, hogy amit érzünk az önnön képeink szeretete, amit pedig látunk az csupán egy eltorzult látomás, söt még az se , mert azok legalább kuszák, ez viszont oly tiszta mintha tényleg igazábol léteznének. De mind hazugság. Csak az ember létezik magának és más nincs...De ezt a szivem még nem tudja. ( Majd rájön.) 
Visszagondolok. De nem ! Nem akarok vissazgondolni! Senkire. Semmire. Se a jora, habár olyanbol nem volt sok. Minden jonak volt valami rossz része, valami becsapása, valami hazugsága... A rosszra meg minke visszagondolni? El kell tiporni, elfelejteni, kiejteni a gondolat hálojábol.
A lábam megcsuszik. Nem akartam de igy sikerült. Ilyen hát a vég? Egy véletlen kis szellö? Bájos! Jöhetne akár egy lány képében iy, valami sötétet tudok elképzelni, megcsokol és eltünik a világ. Meghalok. 
Zuhanok. Pár másodperc választ el a haláltol én meg ilyeneken töprengek? Bolond vagyok.! Az ablakok elhuznak mellettem. Ök maradnak még egy kicsit. Még vetitik az elképzelt, megálmodott képeket, legyen az valakinek a tükre, egy táj, a város este, kivilágitva, ök mutatják hüségesen.
Elöször a lábam ér le, bár nem tudom potnosan eldönteni. Nagy verseny van a hasammal, a fejem minden esetre csak utána következik. A csontjim szilánkosra törtek, egy részt, egy anyagot képez modt már a börömmel és az izmaimmal. Nem lehet szétválasztani. A hasam -nem tudom nem értek hozzá- tény hogy nagyobb de vékonyabb lett. Mintha meghiztam volna de széltében. Vicces! Mosolygok még egyet, aztán a fejem is leérkezik, elsötétül minden, magválok a hajamtol, az arcomtol amihez a képek társultak , megválok az énemtöl, amit a társaim láttak meg rajtam elöször. Megválok az agyamtol, a tudásomtol melyért annyit gürcöltem, de minek?! Az utolso emlék melytöl nem tudam megválni, az egy apro kavics. Olyan apro volt, hogy nem vettem volna rola tudomást, elkerülte volna a figylemem, de most más volt a helyzet. Láttam rajta valakit. Mintha ugy tünt volna, hogy egy szobrot formál. Őt...

/ismeretlen valaki.../

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.