6:00. Visítva szólal meg a telefonom, mindenáron ébreszteni akar. Bekapcsolom a szundit, 9 percet muszáj még aludnom. De alighogy lerakom a fejem a párnára, kipattan a szemem. VALENTIN-NAP van. Te jó ég. Én ma biztos hogy nem megyek iskolába. Na azt nem. Csivitelő párokat nézzek egész nap? Lépten nyomon a Szamos szívdesszertek eldobált csomagolásába ütközzek? Halgassam ahogy sápítozó lányok olvassák fennhangon a szerelmes leveleiket?Ki van zárva. Fejemre húzom a takarót, és épp a szörnyen-megfáztam előadásom esélyeit latolgatom, mikor megint megszólal a telefon. Már 6:20 és 50 kor indulnom kell. Mi legyen, menjek vagy maradjak, menjek vagy maradjak?Döntöttem. Challenge accipted, mit nekem hogy szerelmes levél hull még a fákról is. Kikászálódom a jó meleg ágyikóból, gyorsan összekapom magam.Illetve szerintem gyorsan, már 45 van. És még nem festettem ki a szemem. De te atya ég, hol a sminkem? Na már csak ez hiányzott.De nincs mit tenni, muszáj elindulnom. A természetesség jegyében lépek az utcára, a reggel ma különösen szép, süt a nap. Egy pillanatra el is feletkezem arról, hogy épp morcos vagyok, jókedvűen éneklem magamban hogy Tedd a napfényt be a számba. Aha, eddig tartott az idill, mert véletlenül neki megyek egy az utca kellős közepén ölelkező párnak, a fiú még utánam is szól valamit. Biztos, hogy legyen szép napom. Na de hát nem baj, ilyen bármikor előfordul. Igyekszem jókedvet erőltetni magamra, és tovább megyek az iskola felé. Nem is akadályoz semmi már az utamon, de a levegő valahogy furcsa. Olyan.. virág illatú..Körbenézek.Hát nem egy virágfutár cipel mellettem egy 8 kiós vörösrózsacsokrot?Dehogynem. És bár semmi okom nincs rá,szándékosan gonoszan nézek a fiatal srác után. Hadd cipekedjen, nem én akartam virágfutár lenni. Puffogok még egy sort, de közbe elérek az iskoláig. Nagy levegő. Semmi nem lesz másképp, ez egy normális , átlagos februári nap. Nyugi. Úgy is biztos mindenki elfelejtette hogy ma van Valentin-nap.Nagy lendülettel lépek be az ajtón, de kővé dermedek. Rögtön a bejárati ajtó mellett, hatalmas, szív mintás kartondobozok. A tetejükön rés, és a kissebbek pedig kacarászva tömik bele a különböző borítékokat. De nem csak a kicsik. A gimi felsőbb évfolyamáról is. Ez is például, milyen helyes fiú! Na hát nem is nekem küldi a levelet, az száz. A gondolattal ,hogy mivan ha mégis eljátszok fölfele a lépcsőn. És reménykedek, hogy senki nem emlékeztet még egyszer hogy mi van ma. Odaérek a padhoz, és MIT LÁTOK? A Szamos szívdsszertek eldobált csomagolásai. Vörösrózsák néhány szekrény tetején. Riadtan konstatálom a szorult helyzetet, ledobom a kabátom, és a lány wc-be menekülök. Hát ez sem volt az év ötlete. Hogy néz ki a hajam? A szemem? Kétségbeejtő. Nyílik az ajtó, csacsogó kislányok lépnek be. " ÚÚÚ és képzeld, adott egy plüssmackót , és elhívott moziba az anyukájáékkal!! " Lopva nézek a 13 éves szöszi kislányra aztán a tükörbe megint a kislányra ás megint a tükörbe. Világos. Ő szőke. Ezért szeretik a fiúk jobban mint engem. Persze. És majd nagy melle lesz,és ezt már most tudják a fiúk.És ezt is szeretik benne. Nem baj, jó nekem egyedül. Megszólal a jelző csengő, rohanok az órára. Útközbe néhány ismerőst vélek felfedezni, de inkább nem nézek rájuk,jobb félni mint megilyedni.Az első óra jól telik, nincs semmi baj. A téma érdekes, a tanár jófej, minden oké. Szünetben sem ér semmi atrocitás, a második , harmadik óra szintén rendben van.. Elér ugyan néhány Boldog Valentinapot, és a rózsák sem tűntek el a szekrények tetejéről, de semmi komolyabb. De eljön a negyedik óra. Az ég beborul, a madarak elhallgatnak. Vihar közeleg. Becsöngetnek, a jelentés után mindenki leül. 15 perc sem telik el és kopogtatnak. Háromszor, lassan, kimérten. Mindenki elhallgat, jelentőségteljes pillantások cserélnek gazdát. Az ajtó lassan nyílik, és két évfolyamtársam lép be rajta. A kezükben pedig.. A kezükben a szívmintás, hatalmas kartondoboz, rajta az osztályunk adatai, és benne sok sok levél. Kint villámlik, majd hatalmasat dörren az ég. A két diák pedig mintegy égi szózatra indulnak el kiosztani a levélkéket. Lányok visítanak, fiúk röhögnek, a fegyelemnek annyi. És ekkor rám néz a diákpáros lány tagja, majd elindul felém. Hátranézek, de csak a sárgás fal néz vissza. Tényleg felém jön. Két borítékot ejt az asztalomra, majd megy a következő címzetthez. Az egyik a barátnőmtől egy cuki üzenet, előre látom, de a másik boríték ismeretlen. Megdobban a szívem. Egy arc jelenik meg lelki szemeim előtt, és elpirulok.Mivan, ha ő írta?De nem, jobb nem beleélni magam.Viszont ki sem nyitom egyenlőre, a sokk, hogy kaptam valamit egyáltalán, abszolút lefoglal. MIndenki lázasan olvassa a leveleit, meg a másik leveleit, eszméletlen hangzavar van.Én a barátnőmmel kezdek diskurálni, az mindig jól ment. De a tanár végül megunja kivárni, hogy magunktól elcsöndesedjünk, így megkér mindenkit hogy a szünetig bírjuk ki. Több kevesebb sikerrel tartja be ezt az osztály. De véget ér ez az óra is, és már csak egy van hátra. A kapott levél égeti a zsebemet. Alig várom, hogy felbontsam, de félek is. Lehet hogy nagy csalódás lesz... A folyosón ma kicsit többen ölelkeznek mint általában, igyekszem nem tudomást venni róluk. Már csak egy óra...Arra csak tesben megyek, én valahol egy tóparton vagyok azzal, akitől a levelet remélem. Lassan vánszorog az óramutató.De kénytelen elérni a negyed egyet. Tündék kürtjeként szólal meg a csengő, rohanok a cuccomért. A barátokkal lógást sok tanulnivalóra hivatkozva modnom le, majd félig futva indulok haza. A vihar elült, a napocska megint kisütött. És sok vörösrózsás lányt sétál az utcán. Meg sok pár. De a nap folyamán most először, nem váltanak ki ellenszenvet. Csak lennék már otthon. A házunk előtt nem sokkal nyolcvan éves bácsi és néni mennek kézen fogva, nevetgélve. Elmosolyodom, és jókedvűen lépek a lakásba. Le sem veszem a kabátót, már tépem is fel a borítékot. Türelmetlenül hajtogatom szét a benne búvó levelet, és olvasni kezdem. " Szeretlek. " Ennyi. Forgatom,nézegetem de ennyi. Szeretlek. Magam elé meredek, nem értek semmit. Ki írhatta? Nyomtatott betűvel van, nem ismerem fel. De miért nem írta alá? Néhány percet gondolkozom még, aztán elkezdek átöltözni.Szeretlek.Semmi több.A délután hátralévő része furcsa hangulatban telik, de ez olyan kellemesen bizsergős furcsa hangulat. Mi van ha Ő írta? De ha nem akkor is.. Olyan.. De hát pont engem? Ki lehet ez? A gondolataimba merülve fel sem tűnik, hogy beesteledett. Pedig már 10 óra is elmúlt. Lefekszem, bedugom a fülest, a kedvenc számomra kapcsolok. Szeretlek.És én csak mosolygok, és várom hogy elaludjak.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.